MEGTÖRT LÉLEK

A kezdetek

 

 

Minden menthetetlennek tűnik, végeláthatatlan szenvedések sorozata. Egyik gödörből a másikba esek. Sosem leszek már önmagam. Vagy talán ez lenne az igazi énem? Ez a rossz, a kezelhetetlen? Függőségben szenvedek, ám függőségem kiváltója nem a drog. Mástól függök, egy ismeretlen érzéstől, mely bármely másodpercben rám törhet minden előjel nélkül. Nem tudok már bízni senkiben, még talán önmagamban sem. Minden olyan furcsa, még én is. Valahogy nem vagyok önmagam, s nem csak viselkedéseim tükrözik ezt. Minden, amit teszek olyan tompa. Mozdítom a kezem, de mintha nem is hozzám tartozna. Mintha minden kívülálló lenne. Nézem az arcokat. Ismerősek, de mégis, mintha semmit nem mondanának. Nevekhez kapcsolom őket, tisztában vagyok mit jelentettek számomra ezelőtt. Az előtt a nap előtt, ami mindent derékba tört. Átkozott szeptember 18. Bár kitörölhetnék mindent, mindent, ami megtörtént, mindent, ami azután lett. Újra élő és érző ember akarok lenni, nem ez, aki most vagyok. Nem ez a szívtelen ember, akinek semmi érzése, és semmi önálló gondolata. Gondolkozni sem merek, mert rögtön őt látom, azt a szemetet, aki ilyenné tett. Azt a szemetet, akiért évekig ölni tudtam volna, és feltétlenül szerettem minden hibája ellenére.

 

Minden a temetés után kezdődött. 2010 szeptember 16 volt a temetés napja. Meghalt dédmamám, akit szinte nem is ismertem, mert minden szálat megszakított családjával. Nem akarta látni őket/minket. Sosem értettem miért. Kiskoromban, talán 7 éves ha lehettem, akkor hallottam egy mondatot tőle, mely máig a fülemben cseng: „ Nem érintkezek többé egy ilyen velejéig romlott családdal!” . Nem értettem ezt a mondatot, csak halála után jöttem rá mire gondolt. Persze mindig voltak viták a családban, de hol nincs?! Tudtam, hogy nem erre gondol, de más okot nem találtam arra, hogy ilyet mondjon. Néhanapján láttam őt az utcán, de nem ismertem meg soha, csak feltűnt, hogy mindig köszön, ha találkozunk. A faluban nem sokan ismertek, hisz ritkán jártam el sétálgatni. Ismeretlen környék volt, csupa züllött emberrel. És én féltem, bár visszanézve, inkább a házba nem kellett volna soha bemennem. Csütörtöki nap volt, édesanyám megkért, maradjak mamával, mert nagyon gyenge volt, és a fia csak estére tér haza. Félt, hogy baja esik. Hát maradtam…de bár ne tettem volna meg. Első két este minden a megszokott módon zajlott. Békésen teltek napjaim, estére leültem beszélgetni imádott nagybátyámmal. Szombaton Hídi vásár volt, és mi elmentünk. Nagyon későn értünk haza, fáradt voltam, hát lefeküdtem…csakhogy nem sokáig voltam egyedül. Nagybátyám odajött, és undorító dolgokat tett. Nagyon fájt, de méginkább fájt amiket mondott. Zsarolt, hogy családomat bántani fogja. Nem mertem ellenkezni, ismerve kétes múltját. Hát tettem, amit akart. Könnyeim patakokban csorogtak, mert nem elég, hogy egyetlen porcikám sem akarta ezt, tetézve a dolgokat szűz voltam. Sírtam, hetekig csak sírtam. Változtatnom kellett ezen, mert legyengültem. Hát változtam…teljes ellentéte lettem korábbi önmagamnak, hogy elviselhetővé tegyem kínjaim. Sokan kérdezték, mi lett a régi lánnyal. Válaszom, csupán egy halovány fél mosoly volt, egy erőltetett, hazug mosoly. Rengeteg barát vett körül nap, mint nap, de mégis egyedül éreztem magam. A mondatok csak elsuhantak fülem mellett, minden kérdésre bólogatással feleltem, habár sosem értettem mit kérdeztek valójában.

 

Mindig erős lánynak tartottam magam, egy olyan lánynak, akin semmi nem fog ki. De tévedtem. Gyenge voltam, bárkinél gyengébb. egyre csak teltek a hónapok, a jegyeim egyre romlottak, semmi nem érdekelt többé. Mindenkit eltaszítottam magam mellől, aki addig fontos volt…mindenkit!!! Új „barátokat” gyűjtöttem. Semmiben nem hasonlítottunk, nem értettem gondolkodásukat, és semmi mást. De mellettük maradtam, mert ők szerették ezt a lányt. Senki nem kerülhetett közel hozzám, szüleimmel is csak pár szót váltottam nagyritkán.

 

Eljött a Húsvét. Gyűlöltem mindig is ezt az ünnepet. Részeg férfiak bűzölgő kölnikkel locsoltak, nap végére már szédültem a szagtól. Most mégis megváltásnak éreztem ezt az ünnepet. Édesanyám rá jött, hogy mi történt. Mindennek véget vetett. Sosem mondtam el neki, hogy én valójában nem akartam ezt, mert féltem még akkor is, hogy bajuk esik. Hát hallgattam, és magamba temettem ezt a titkot.

 

Napjaim nyugodtabban teltek, kicsit kezdtem a régi lenni. Azt hittem végre mindennek vége. De tévedtem – hatalmasat tévedtem. Naponta hívások és SMS-ek érkeztek. Többnyire fenyegetőek, de volt köztük a szánakozó, bűneit megbánó szerelmes „hős” mondatai is.

 

Semmi nem változott azon kívül, hogy többé nem nyúlhatott hozzám.

 

 

Esténként rémálmok gyötörnek mai napig, álmok, melyektől már sosem szabadulok. Álmok, melyek egy új élet kezdetét jelentették.

 

Féltem bízni az emberekben, néha magamban is kételkedtem. Romlottnak, és erkölcstelennek láttam a világot, s vele együtt önmagam. Nem értettem mit, miért teszek, csak éltem egyik napról a másikra, követve téves hitem. Mindent megtettem, mindent, ami rossz, ami elítélendő, hisz én is az voltam, legalábbis én úgy gondoltam. Fertő volt a kép, melyet magamról alkottam. Egy erkölcstelen senki lettem, ha épp úgy tartotta kedvem. Nem követtem a szabályokat, tettem, amit akartam, ami vonzott, mert ártott nekem. Éltem, bár nem akartam, de mégis éltem, ha egyáltalán életnek lehet nevezni mindezt. Csak árnyéka voltam korábbi önmagamnak. Egy igen sötét árnyéka.

 

Minden nap egyre jobban égetett a kín, egyre nagyobb fájdalmaim lettek, és ezzel együtt az űr is nőtt bennem. Az űr, amely majd felemésztett. Túlnőtt rajtam minden, már nem tudtam irányítani semmit. Minden kicsúszott a kezemből. Próbáltam küzdeni, de gyengének bizonyultam…túl gyengének efelett a kín felett. Úgy éreztem bármelyik pillanatban összetörhetek. Szinte hallom a töréseket, melyek egykor még csendesek voltak, ma már egyre erősebbek.

 

Talán mégsem voltam olyan gyenge, talán csak belül, mélyen magamban szerettem volna az lenni. Mert ha az vagyok, akkor nem kell minden nap megélnem ezt, nem kell mindig egy lépést tennem előre, nyugodtan a földre roskadhatok, és várhatom, hogy felkeltsenek. Sosem estem össze, kívül sosem látszott mi zajlik bennem. Örökké mosolyogtam, sokan irigyeltek is ezért, mert azt hitték, az én életemben minden rendben van. Tévedtek, nagyon is tévedtek. Egyre kevésbé voltam élő ember, bár a testem élt, de a lelkem már meghalt, s félek, senki nem éleszti újra soha többé.

 

Vajon nevezheti magát élőnek egy olyasvalaki, aki képtelen már szeretni, és örülni bárminek?

Eljött a nyár, és munkába temetkeztem. Éjjel-nappal dolgoztam, ezzel könnyítve fájdalmaimon.